Vakuszinkron és a rutintalanság

Tavasszal az egyik unokatesóm megkért, hogy a méhészetük honlapjára fotózzam le a kaptárokat, meg néhány terméküket. Mivel majd 200 kilométerre laknak, így esélytelen volt, hogy egy felszerelt stúdiót gyömöszöljek be a kocsim csomagtartójába. Két villanj körtét (ez egy fura stúdióvaku) vittem magammal, meg utolsó éjszaka készítettem egy méhsejtrácsot. Ennyi volt a világítás.

A méhészetben, a természetben, természetes fényben egyszerűen ment a fotózás. A mézesüvegek fotózásához azonban bevonultunk egy kicsi kamrába. Berendeztem egy asztalt: háttérnek és alapnak egy-egy fekete kartont használtam. Az asztalra, a karton fölé pedig egy üveglapot tettem, hogy tükröződjenek a mézesüvegek.

Egy igazi stúdióban a fényképezőgépemet manuális módba kapcsolom. Az érzékenységét alapértékre állítom, ez nálam ISO 100. Aztán kigondolom, hogy mekkora rekeszt szeretnék használni. Mondjuk f/16-on szeretnék fotózni, hogy az egymás mögött álló minden üveg biztosan éles legyen.

Ehhez pedig a vakukat úgy állítom be, hogy az elsőt, amelyik a fő megvilágítást adja, elvillantom, megmérem a fényerőt, és a vakun addig növelem vagy csökkentem a fényt, amíg f/16-ot nem mérek.

Amikor elégedett vagyok az első vakuval, akkor jön a második, majd a többi. Ha a környezeti fény elhanyagolható, és a fényképezőgép vakuszinkron-tartományán belül maradunk, a vakufényből származó expozíciót nem a záridő szabályozza. A vaku ugyanis nagyon rövid idő alatt villan el. A záridő viszont a környezeti fény mennyiségére továbbra is hatással van: hosszabb záridőnél abból több kerülhet a képre.

Mivel a villanj körte olcsó és egyszerű vaku, ezért nem szabályozható a fényereje. Vagyis csak a fényképezőgépemen az érzékenységgel és a rekeszértékkel tudok játszani, hogy megfelelően bevilágított képet kapjak. Meg persze azzal, hogy milyen messzire állítom a vakut. Szóval állítgattam, próbálgattam, állítgattam, próbálgattam. Végre sikerült egy szép világítást összehoznom.

Hova a csudába világít a vaku????

És akkor jött a szívás. A méhsejt szépen kirajzolódott, de a két vaku nem jó helyre világított, a téma egy része sötétben volt. Forgattam a vakukat, semmi változás. Őszinte leszek, hosszú perceket vacakoltam el ezzel. Már olyan ideges voltam, hogy legszívesebben a mézesüvegeket vagdaltam volna a földhöz, aztán egyszer, mintha leöntöttek volna egy vödör hideg vízzel. Ó én istenverte idióta!

Vakuszinkron

A hagyományos mechanikus fókuszsíkzárral működő fényképezőgépeknél van egy leggyorsabb normál vakuszinkronidő. Hogy ez pontosan mennyi – például 1/200 vagy 1/250 másodperc –, az a fényképezőgéptől függ.

Amikor megnyomod az exponáló gombot, az első zárredőny elindul, és szabaddá teszi a képérzékelőt. Majd amikor vége az expozíciónak, nem ő megy vissza, hanem egy másik redőny, ami eddig nyitva volt, az megy az első után, így zárva le az érzékelőt a fény elől.

Vagyis az első redőny lefut, a teljes képfelületet éri a fény, majd a hátsó redőny is lefut, lezárja a képkaput, nem éri több fény a képünket.

Nagy sebességnél már az az idő is sok, ameddig az első redőny teljesen szabaddá tenné a képérzékelőt, ezért az első redőny elindul, és indul utána rögtön a második is. Ezért nem lesz egyszerre teljesen nyitva a kapu: a két redőny csak egy keskeny csíkon engedi be a fényt. És ez a kis csík fut végig a képérzékelő előtt.

Normál vakuszinkronnál olyan záridőre van szükség, amelynél a vaku villanásakor a teljes képérzékelő egyszerre szabadon van. Különben csak a kép egy része kapja meg a vaku fényét, a többi sötét marad. Minél rövidebb záridővel fotózunk a normál szinkronidő fölött, annál keskenyebb rés halad végig a képérzékelő előtt.

Van azonban egy fontos kivétel: a modernebb fényképezőgépek és rendszervakuk egy része tud High-Speed Sync, HSS (nagy sebességű vakuszinkron) módot. Ilyenkor a vaku a redőnyök lefutása közben több villanással világít, ezért a normál vakuszinkronidőnél rövidebb záridővel is használható. Ennek ára, hogy csökken a vaku effektív teljesítménye és így a használható hatótávolsága is.

És én szerencsétlen, nem figyeltem arra, hogy amikor manuális módba állítottam a gépem, akkor ez az érték rossz helyen maradt. A vaku csak a kép felső részét világította meg, ahol a fekete karton volt, így nekem úgy tűnt, hogy a teljes két fekete, nem oda világít a vaku, ahol az üvegek vannak. Mentségemre szóljon, hogy alig fotózom stúdióban, így nincs rutinom.

Elsőre a vakukat mozgattam, aztán amikor azt mondtam, hogy na nem, ez nem lehet igaz, itt valami más baj van, akkor persze rögtön rájöttem, de közben jó néhány perc eltelt. Ez éles körülmények között nagyon kellemetlen lett volna, így viszont csak egy jót nevettem magamon.

Szóval jó pap is holtig tanul. Viszont nagyon fontos a fotózás alapjaival tisztában lenni, hiszen ha sosem hallottam volna még a vakuszinkron kifejezést, hát ülhettem volna napestig, akkor sem jövök rá a hibára. A rutin abban segít, hogy gyorsabban felismerjük a problémát. Az alapok ismerete pedig abban, hogy egyáltalán tudjuk, mit keressünk, amikor valami nem úgy működik, ahogy szeretnénk.