Harmadolás szabálya

Mivel a természet részei vagyunk, a biológia, fizika, kémia szabályai érvényesek ránk is. A szemünk azokat a tárgyakat, formákat látja szépnek, harmonikusnak, esztétikusnak, amelyek bizonyos természeti „vizuális szabályoknak” megfelelnek. Ha egy dokumentumnál többet szeretnénk, a kép komponálásakor figyelnünk kell ezekre a szabályokra.

A végtelen mennyiségű kompozíciós szabály közül az egyik leginkább használt (nagyon sok fotós mást nem is tudna mondani), mely egyensúlyt teremt szimmetria és aszimmetria között, az aranymetszés szabálya. Ha a témát az egyik aranymetszés által kijelölt pontba helyezed, nagyban befolyásolod a kép hangulatát, kihangsúlyozod a témát, dinamikát viszel a képbe, de akár egy videóban alkalmazva a szabályt, közelebbinek érezzük magunkhoz a beszélőt.

Meg kell jegyezni, hogy a harmadolás szabályát gyakran hozzák kapcsolatba az aranymetszéssel. A két módszer hasonló gondolatra épül: a témát nem feltétlenül a kép közepére helyezzük, hanem attól elmozdítva próbálunk érdekes, kiegyensúlyozott kompozíciót létrehozni. Fontos azonban, hogy az aranymetszés és a harmadolás nem ugyanaz a szabály.

Mi az az aranymetszés?

Az aranymetszés egy szakaszt úgy bont két részre, hogy a kisebbik rész úgy aránylik a nagyobbhoz, ahogyan a nagyobb az egészhez, vagyis b : a = a : (a+b). Ez az arányszám pedig kb 61,8%. Mivel már az ókori görögök nagy becsben tartották ezt a számot, így az aranymetszés jelölésére a görög Φ (fí) betűt használják. Hogy miért? Mert egy görög szobrász Pheidiász nevéből ered, aki gyakran alkalmazta munkáiban ezt az arányt.

És hogy miért arany ez a szabály? Mert ezt az arányszámot a Teremtő kinyilatkoztatásának tartották, a legtökéletesebb számnak, ahogy az aranyat a legnemesebb fémnek. Ezt az arányt pedig mindenben megtaláljuk, amit tökéletesnek látunk, legyen az egy természeti jelenség, az emberi test, egy festmény, vagy egy zene.

Az aranymetszést régóta vizsgálják a matematikában, és a művészetben, építészetben, illetve a vizuális tervezésben is gyakran használják kompozíciós segédeszközként. Nem érdemes azonban úgy tekinteni rá, mint a szépség általános képletére: attól, hogy valami követi az aranymetszést, még nem lesz automatikusan szép, és egy jól működő kompozíciónak sem kell feltétlenül ezt az arányt követnie.

A Fibonacci-sorozatban minden szám az előtte álló két szám összege, vagyis a sorozat tagjai: 1 1 2 3 5 8 13 21 34 55 89, és ahogy haladunk a sorozatban, két egymást követő Fibonacci-szám hányadosa egyre jobban megközelíti az aranymetszés arányszámát.

Hogy miért is írom ezt a sok matematikai izét? Mert nem csupán matematikáról van szó. Például egyes facsemetéknél az ágak évenkénti számának növekedése megegyezik ezzel a sorozattal. A növényeknél a porzók és szirmok számában is gyakran megjelenik a 3 és 5, de például a körömvirágnak 13, az őszirózsának 21, egyes százszorszépeknek 34, 55 vagy 89 szirma van.

Fibonacci-spirálba rendeződnek a fenyőtoboz, vagy az ananász pikkelyei, a napraforgó magjai, a málna szemei, a csigaház vonala, de a galaxisok is ilyen spirál mentén helyezkednek el. Az emberi test és arc felépítésére is jellemző ez az arány. Már az ókori épületek, piramisok építésénél is használták, ahogy a bennünket ma körülvevő eszközökön, például az autóinkon is tetten érhető ez az arány. És mivel évezredekig ezt láttuk, ehhez szokott a szemünk, az ilyen elrendezést látjuk szépnek.

Érdemes azonban óvatosan bánni azzal az állítással, hogy minden spirális természeti forma Fibonacci- vagy aranyspirál. A természet ennél változatosabb. Fotósként számunkra nem is az a fontos, hogy matematikai képletet keressünk minden növényben vagy tájban, hanem az, hogy észrevegyük: bizonyos arányok és ismétlődő formák érdekes rendet teremthetnek a képen.