Hannes Becker – amikor nem te döntöd el, milyen kép készül

A természetnek azonban van egy kellemetlen szokása: nem olvassa el a terveinket.

Előfordul, hogy a gondosan kiszámolt naplementét tíz perccel a nagy pillanat előtt eltakarja egy felhő. A köd, amelyért hajnalban keltünk, mire odaérünk, már eltűnt. Máskor éppen fordítva történik: ragyogó napsütésre számítunk, és olyan köd fogad, hogy a hegyből alig látunk valamit. Ilyenkor két dolgot tehetünk. Bosszankodhatunk azon, hogy nem azt kaptuk, amiért jöttünk, vagy körülnézhetünk, hogy mit kaptunk helyette.

Hannes Becker német táj- és természetfotós munkáiban éppen ez a második hozzáállás az érdekes. Az Urth Magazine-nak adott interjújában arról beszél, hogy általában valamilyen elképzeléssel indul fotózni, de tudatosan hagy helyet a spontaneitásnak is. Több kedvenc képe éppen azért született meg, mert elfogadta a váratlan körülményeket, ahelyett hogy mindenáron ragaszkodott volna az eredeti tervhez.

És ehhez szerencsére nem kell Izlandig vagy az Antarktiszig utaznunk. Ugyanezt megtanulhatjuk a közeli erdőben, egy tóparton vagy akár azon a dombon is, amely mellett hetente háromszor elmegyünk.

Nemcsak azt fényképezni, amit látsz

Becker vidéki Németországban nőtt fel, erdők és nyílt tájak között. Saját elmondása szerint a természet gyerekkorától fontos része volt az életének, és ez a kapcsolat később a fényképezésére is alapvető hatással lett. Különösen a távoli északi vidékek vonzzák, ahol az időjárás, a fény és maga a táj is folyamatosan változik.

A munkájáról beszélve azonban mond valami érdekesebbet is annál, hogy szereti a látványos tájakat. Történetet keres bennük, és nemcsak azt szeretné megmutatni, amit látott, hanem valamit abból is, amit az adott pillanatban átélt és érzett.

Ez apró különbségnek tűnhet, pedig fotósként elég messzire vezet.

Képzelj el egy ködös reggelt a hegyekben. Készíthetsz olyan fényképet, amelyből a néző pontosan megérti, milyen alakú volt a hegy, hol futott az ösvény, milyen növényzet borította az oldalát. De lehet, hogy számodra nem ez volt a helyzet lényege. Lehet, hogy arra emlékszel, ahogy a ködből néhány másodpercre előbukkant egy hegygerinc, majd újra eltűnt. Arra a furcsa bizonytalanságra, hogy nem láttad, mi van száz méterrel előtted. Ebben az esetben talán nem a táj minél részletesebb megmutatása visz közelebb az élményhez, hanem éppen az, ha hagysz valamit eltűnni a ködben.

A fénykép tehát nem feltétlenül attól lesz igaz egy helyhez, hogy mindent megmutat róla. Néha attól, hogy azt mutatja meg, amiért emlékszel rá.

A táj nem fog pózolni neked

Portrénál megkérhetjük a modellünket, hogy forduljon egy kicsit balra. Tárgyfotónál arrébb húzhatjuk a lámpát. Egy csendéletnél, ha nagyon zavar az alma, egyszerűen odébb tesszük az almát.

Próbáld meg ugyanezt egy felhővel.

A tájfotózás egyik furcsa helyzete éppen az, hogy rengeteg döntést hozunk, miközben a jelenet fontos elemeinek nagy részéről egyáltalán nem mi döntünk. Megválaszthatjuk, honnan fényképezünk, milyen gyújtótávolságot használunk, mi kerüljön a képkivágásba, milyen expozícióval dolgozunk. De a napfényt nem kapcsolhatjuk vissza, a ködöt nem kérhetjük meg, hogy maradjon még húsz percig, és a szél sem fogja abbahagyni a fújást azért, mert hosszú expozíciót terveztünk.

Becker ezt a kiszámíthatatlanságot nem feltétlenül problémának tekinti. Az Urth interjújában arról beszél, hogy nem akarja újra és újra ugyanazt a képet elkészíteni. Ha visszatér egy olyan helyre, amelyet már sokszor fotózott, tudja, hogy az nem lesz pontosan ugyanolyan. Más időjárás, más fény, más évszak fogadja, és ezek mind új lehetőségeket teremtenek.

Papíron ez nagyon kézenfekvő. A helyszínen már kevésbé.

Mert ha hajnali négykor azért keltél fel, hogy legyen egy vörös napkorongod pontosan két hegycsúcs között, nehéz örömmel fogadni azt a szürke felhőt, amely öt perccel napkelte előtt odaköltözik. Az ember hajlamos ilyenkor azt érezni, hogy „nem lett kép”. Pedig valójában csak az a kép nem lett, amelyet előre elképzeltél.

Ez a kettő nem ugyanaz.

Néha a legjobb, amit tehetsz, hogy nem mész tovább

Becker azt is mondja, hogy a fotózás megtanította lassítani. Nem egyszerűen áthalad egy tájon, hanem figyeli, hogyan változik a fény, hogyan alakul az időjárás, és hogyan képes egy apró részlet átalakítani az egész látványt.

Ezt érdemes egyszer egészen szó szerint kipróbálni.

Amikor találunk egy jó helyszínt, ösztönösen dolgozni kezdünk. Megvan az első kompozíció, kattintunk néhányat, kicsit arrébb állunk, készül még tíz kép, aztán felmerül a gondolat, hogy biztosan van valami még jobb ötszáz méterrel odébb. Elindulunk, és könnyen lehet, hogy éppen akkor hagyjuk ott a helyet, amikor kezdett volna igazán érdekessé válni.

Legközelebb csinálj mást. Ha találtál egy kompozíciót, maradj ott egy ideig. Nem kell közben folyamatosan fényképezni. Nézd meg, mi történik öt perc múlva, aztán tíz perc múlva.

Lehet, hogy a felhő szélén egyszer csak átbukik a napfény, és néhány másodpercre megvilágít egyetlen facsoportot. Lehet, hogy a háttérben lévő hegy lassan eltűnik a ködben, és az addig zsúfoltnak érzett kompozíció hirtelen leegyszerűsödik. A szél lefekhet, és a tó tükörré válhat. Vagy éppen feltámadhat, és az addig nyugodt vízből egészen más kép születhet.

A fontos felismerés az, hogy a helyszín nem egyetlen fényképet tartalmaz. Folyamatosan változó lehetőségeket kínál, és ezek közül néhány csak annak mutatja meg magát, aki marad még egy kicsit.

Ugyanoda visszamenni nem ugyanazt jelenti

Ehhez kapcsolódik Becker gondolkodásának egy másik, szerintem felszabadító része is: nem kell mindig új helyet keresnünk ahhoz, hogy új fényképet készítsünk.

Ezt manapság különösen könnyű elfelejteni. Megnyitjuk az Instagramot, és mire megittuk a reggeli kávét, már láttuk Izlandot, Norvégiát, Patagóniát, a Feröer-szigeteket és még néhány olyan helyet, ahová pillanatnyilag repülőjegyet sem engedhetünk meg magunknak. Ehhez képest a közeli tó, amely mellett gyerekkorunk óta elmegyünk, nem tűnik különösebben egzotikusnak.

Csakhogy a fényképezőgépnek fogalma sincs arról, hogy a helyszín egzotikus-e.

A látványos táj természetesen rengeteget adhat egy fényképhez, de az ismerős helynek van egy másik előnye: vissza tudunk menni. Tudjuk, hol kel fel mögötte a Nap, melyik részen jelenik meg először a köd, hol nő magas fű nyáron, és hogyan néz ki ugyanaz a part novemberben. Egy távoli helyen sokszor egyetlen alkalommal kell szerencsésnek lennünk. Az otthoni tájnál megengedhetjük magunknak, hogy kapcsolatot építsünk vele.

Ezért érdemes visszamenni olyan helyre is, amelyről már van jó képed. Csak ne azt kérdezd magadtól, hogyan tudnád még egyszer elkészíteni ugyanazt. Inkább azt: mit kínál most?

A terv nem ellensége a spontaneitásnak

Mindezek után könnyű lenne arra jutni, hogy akkor fölösleges tervezni. Minek nézni az időjárást és a napállást, ha úgyis minden megváltozhat?

Éppen ellenkezőleg.

Becker is úgy indul fotózni, hogy van valamilyen elképzelése. A különbség inkább az, hogy ezt nem szerződésként kezeli, amelyet a természetnek kötelessége teljesítenie. A terv kiindulópont.

Tudd, mikor kel a Nap. Nézd meg az időjárás-előrejelzést. Gondold végig, honnan szeretnél fényképezni. Ha lehet, járd be előre a helyszínt. Ezekkel nem a természetet próbálod irányítani, hanem magadat készíted fel arra, hogy jó helyen legyél, amikor történik valami.

Aztán amikor odaérsz, nézz körül újra.

Ha a tervezett napfelkelte helyett ködöt kapsz, ne töltsd az egész reggelt azzal, hogy várod, mikor tűnik már el. Nézd meg, milyen képet lehet készíteni a ködből. Ha drámai felhőkre számítottál, de teljesen tiszta az ég, lehet, hogy aznap az egyszerű formák, a negatív tér vagy egy szűkebb képkivágás működik jobban. Ha elered az eső, a vizes levelek, kövek és utak egészen más színeket és tükröződéseket adhatnak.

A „rossz idő” fotós szempontból sokszor mindössze annyit jelent, hogy nem az a fénykép készül el, amelyet otthon elképzeltünk.

És milyen felszerelés kell ehhez?

Egy olyan fotósnál, aki távoli északi vidékeken és az Antarktiszon dolgozik, könnyű arra számítani, hogy előbb-utóbb elérkezünk a történet igazán izgalmas részéhez: a felszereléslistához.

Becker válasza ennél jóval prózaibb. Elmondása szerint igyekszik egyszerűen tartani a felszerelését: megbízható fényképezőgép, néhány objektív és olyan szűrők kerülnek vele a terepre, amelyek segítenek alkalmazkodni a különböző fény- és időjárási helyzetekhez. A polárszűrő például a nemfémes felületekről érkező tükröződések szabályozásában lehet hasznos, az ND-szűrő pedig akkor, amikor a rendelkezésre álló fénynél hosszabb záridővel szeretnénk dolgozni.

A legfontosabb eszközeként azonban Becker nem egy fényképezőgépet, objektívet vagy szűrőt említ, hanem a türelmet. Szerinte a megfelelő pillanatra való várakozás gyakran nagyobb különbséget jelent, mint bármelyik felszerelés.

Ez kétségkívül kevésbé izgalmas vásárlási tanács. Cserébe feltűnően olcsó.

És ezen a ponton érdemes elővenni a telefont is. Ha telefonnal fényképezel, ennek a cikknek szinte minden tanulsága ugyanúgy érvényes rád. A változó fény észrevételéhez, egy jobb nézőpont kereséséhez vagy a megfelelő pillanat kivárásához nincs szükség nagy fényképezőgépre. Sőt, a telefon könnyű és mindig kéznél van, ezért kifejezetten jó eszköz lehet ahhoz, hogy ugyanazon a helyen többféle fényre, időjárásra és kompozícióra reagálj. Nem a felszerelés tesz figyelmessé – legfeljebb segít megörökíteni azt, amit a figyelmed már észrevett.

Aztán néha történik valami, amire nem lehet felkészülni

Becker egyik legemlékezetesebb fényképének története szépen összefoglalja mindezt. Az Urth interjújában egy Antarktiszon lefényképezett orkáról mesél. A találkozás váratlan és ritka volt, olyannyira, hogy utólag szinte álomszerűnek érzi; azt mondja, ha nem lenne róla fényképe, talán maga is nehezen hinné el, hogy valóban megtörtént.

Ebben van valami nagyon ismerős akkor is, ha nekünk nincs antarktiszi expedíció a naptárunkban. Biztosan volt már olyan fotós helyzeted, amikor egyszer csak történt valami, amire nem számítottál. Egy madár leszállt pontosan oda, ahová kellett. Valaki besétált a képbe, és ahelyett, hogy tönkretette volna, életet vitt bele. Egy másodpercre kisütött a Nap. A szél szétnyitotta a nádast. Vagy egyszerűen olyan fény alakult ki, amely öt perccel korábban még nem létezett.

Ezeket a pillanatokat nem lehet megrendelni. De fel lehet készülni arra, hogy amikor megérkeznek, észrevegyük őket.

Talán ezért érdemes egy kicsit másképp gondolkodni a felkészülésről is. Nem azért tervezünk, hogy pontosan az történjen, amit elképzeltünk. Azért tervezünk, hogy amikor valami egészen más történik, legyen lehetőségünk reagálni rá.

A „szép fény” nem csak aranyóra

Tájfotózásnál könnyen kialakul az a reflex, hogy a jó fény egyet jelent az aranyórával. Meleg, oldalról érkező napfény, hosszú árnyékok, látványos égbolt – persze, hogy szeretjük. Csakhogy ha kizárólag ezt tekintjük jó fénynek, rengeteg más lehetőséget automatikusan rossznak minősítünk.

Pedig lehet gyönyörű egy ködös, alacsony kontrasztú reggel is. Egy vihar előtti sötét égbolt. A felhők között megjelenő keskeny fénycsík. Az eső utáni tompa világítás, amikor a nedves színek erősebbnek hatnak. Vagy az a hideg, szinte színtelen fény, amelyben egy napsütéses képet talán eszünkbe sem jutna elkészíteni.

A fényképezés szempontjából ezért érdekesebb kérdés lehet annál, hogy „jó-e a fény”, hogy mit tudok kezdeni ezzel a fénnyel?

Ez apró nyelvi különbség, de megváltoztatja a gondolkodást. Az első kérdésben ítélkezünk a helyzetről. A másodikban elkezdünk dolgozni vele.

Próbáld ki a következő fotózásodon

A következő tájfotózásodon adj magadnak egy egyszerű feladatot. Nem kell hozzá különleges helyszín, új objektív vagy tökéletes időjárás. Sőt, talán jobb is, ha egyik sincs.

Válassz egy helyet, és ne akarj rögtön továbbmenni. Készítsd el azt a fényképet, amely elsőként eszedbe jut. Aztán egy időre engedd le a fényképezőgépet vagy a telefont, és csak nézd a helyet. Figyeld meg, honnan jön a fény, merre mennek a felhők, mit mozgat a szél. Van-e olyan részlet, amely öt perce még nem tűnt érdekesnek? Mi történne, ha nem az egész tájat próbálnád megmutatni? Mi változik, ha alacsonyabbról nézed? És mit tudsz kezdeni azzal, ha az időjárás éppen az ellenkezőjét csinálja annak, amit szerettél volna?

Aztán készíts egy második képet.

Lehet, hogy az első lesz jobb. Ez nem vizsga, ahol a második próbálkozásnak kötelezően felül kell múlnia az elsőt. A gyakorlat lényege inkább az, hogy adj időt magadnak észrevenni valamit, amit az első reakciódban még nem láttál.

Hannes Becker gondolkodásából talán éppen ezt érdemes leginkább magunkkal vinni. A tájfotózás nem feltétlenül arról szól, hogy megtaláljuk a tökéletes helyet, kiszámoljuk a tökéletes időpontot, majd elkészítjük róla az előre elképzelt tökéletes képet.

A tervezés fontos. A technika fontos. A megfelelő felszerelés is tud segíteni. De amikor már ott állunk a tájban, van még valami, ami legalább ennyit számít: képesek vagyunk-e egy időre elfelejteni azt a fényképet, amelyért odamentünk, és észrevenni azt, amelyik éppen előttünk alakul.

Néha ugyanis nem nekünk kell eldöntenünk, milyen kép készüljön.

Néha elég ott lenni, figyelni, várni – és hagyni, hogy a táj tegyen egy javaslatot.

   A cikkben szereplő képeket az internetnek köszönhetjük.