Virágok tengere

Az azóta eltelt években a Te is lehetsz fotós! Klub tagjaival többször is jártunk már itt. Voltunk nagy hóban és fotóztunk virágokat a nagy melegben egy-egy kiszáradt patakmederben hasalva, az utakhoz pedig már nem kell terepjáró, jó minőségű, széles, aszfaltozott szerpentinen tudunk felkapaszkodni a fennsíkra (megj. ezt írom most 2026-ban, a cikk többi része azonban az eredeti).

Jártam már tavasszal a Pádis-fennsíkon máskor is – ahol ilyenkor, április végén, május elején virágzik a kárpáti sáfrány – és azt gondoltam gyönyörű hely, de rá kellett jönnöm, hogy eddig semmit nem láttam, mert most nem egyszerűen virágoztak, hanem ezen apró virágok milliói az egész fennsíkot lilává varázsolták.

2020-ban úgy tűnik, hogy az EU tagsággal lassan elvész Erdélynek az a varázsa, hogy csak komoly terepjáróval vághatunk az útnak. Nagyváradon Arad felé fordulva a falvak közötti főutak ugyan még nem tökéletesek, de már sehol nem találkoztunk kátyúval és ugyan a GPS az utolsó, hegyre vezető húsz kilométer megtételére még 57 percet jósolt, legnagyobb meglepetésünkre az utolsó faluig egy frissen aszfaltozott, széles úton autózhattunk. A faluból tovább, a fennsíkra vezető út eddigi tapasztalatom szerint szinte járhatatlan volt, óriási kövek állták utunkat, néhol az út a völgybe szakadt. Most itt is komoly építkezés nyomait láthattuk. Vízelvezetőket, támfalakat és akár három autónak is kényelmes szélességű utat építenek a szerpentinen.

Munka után indultunk, így csak másnap reggel mentünk fel a fennsíkra. A hegy lábánál az Anett panzióban szálltunk meg és milyen kicsi a világ, másnap este pont ide érkeztek a naturArt fotósai, akik a fennsíkra szerveztek klub kirándulást erre a hétvégére.  Sáfrányt fotózni jöttünk, így nem hozott lázba a gyönyörű táj, igyekeztünk megtalálni a virágokat még a jó fények elmúlta előtt. Az első – általam is ismert – helyen megálltunk és izgatottan állapítottuk meg, hogy idén sok virág nyílik. Akkor még nem is álmodtunk róla, hogy mit látunk majd, amikor egy kanyarral tovább autózunk.

A délelőtt nagy részét itt töltöttük, majd azt gondolván, hogy megfotóztuk, amiért jöttünk, elindultunk a Szamos-bazár felé, hogy a napsütés elől a barlangba meneküljünk. A fennsík rétjein ekkorra már elolvad a hó, de a fák között még akár derékig is érhet. Idén a hosszú tél miatt az utak egy része – a mi személyautónknak – még járhatatlan volt, ezért autónkat hátrahagyva gyalog mentünk tovább. Út közben azonban meggondoltuk magunkat. Ha az úton ilyen nagy a hó, akkor a barlang jégoszlopaihoz úgysem tudunk eljutni, helyette az út mentén, a tél kezdetekor elhagyott, düledező esztenákat fotóztuk.

A déli órákat – amikor a nagy napsütésben fotózni úgysem lehet – egy  domboldalon heverészve töltöttük. Igaz, nem kellett volna sokáig keresgélnünk, hogy a fotózáshoz megfelelő félárnyékos helyet találjunk, de hagytuk magunkat e csodás környezet által elvarázsolni és csak úgy céltalanul nézelődni. A menza szinte ablaktalan fehér falai között elköltött ebédjeinkhez képest  nagy felüdülés volt ilyen környezetben, a magunkkal cipelt gázfőzőnkön tükörtojást sütni, sört iszogatni.

Mivel a fennsík északi részén nem jártunk szerencsével, gondoltuk, hogy megnézzük a Csodavár szakadékát. Autónkat a kempingnél hátrahagyva indultunk útnak, de a hó miatt itt sem jártunk sikerrel. Vagyis egy idő után nem mertünk tovább menni. Elsőre meglepő volt, hogy a kemping a szokásoshoz képest kihalt volt, de mint kiderült, büntették, aki most barlangba merészkedett. Ellentétben a barlangászokkal, mi nem barlangtúrára indultunk, csupán a barlangok bejáratához merészkedtünk volna a fagyos világot fotózni, így nem érdeklődtünk előre, hogy járhatóak-e már a járatok.

A hegyre felfelé jövet az autóból láttunk egy helyet, ahol rengeteg gólyahír és tőzike virított. Már akkor úgy gondoltuk, hogy a nap járása kedvező lesz, így visszaindultunk és a naplementét itt vártuk meg. Fotózni ugyan nehéz volt, mert ezen a füves, tőzeges helyen minden lépéssel azt kockáztattuk, hogy bemerül a bakancsunk, de a naplemente fényei kárpótoltak bennünket átázott zoknijaink miatt.

Másnap hajnalban napkeltézni indultunk a Pádisi Erdészház (Canton Padis) melletti rétre. A réten még köd és rengeteg fotós várt bennünket. Ugyan a köd gyorsan felszállt, de az olvadozó sáfrány bimbók még sokáig pompáztak a hajnali fényben. Nem is vágytunk innen el, annyira belefeledkeztünk a fotózásba, hogy már tíz óra is elmúlt, mire leheveredtünk reggelizni. Egy szakmabelitől megtudtuk, hogy becslése szerint a hegyen egy milliárd sáfrány virágzik! No mi is számításokba bocsátkoztunk és azt gondoljuk, hogy csak ezen az egy réten minimum 40-50 millió virágot láthattunk. Úgy lehet ezt elképzelni, hogy a virágok között alig van olyan folt, ahová úgy tudnál lépni, hogy ne taposs el egyetlen sáfrányt sem.

Már korábban azt terveztük, hogy megnézzük a Ponor-vízkeletet és a Ponor-réten töltjük a délutánt, így reggeli után visszaautóztunk a kempinghez. A réten egy víznyelőben tűnik el a forrástól úgy két kilométert kanyargó  kis patak vize. Mivel a víznyelő telítődött és nem tudta elvezetni a patak temérdek vizét, így legnagyobb meglepetésünkre a rét nagy része víz alatt állt. Az Elveszett világ felé vezető út a kis patakon vezet keresztül, ahol máskor akár át is ugorhatjuk azt, most egy jókora tó állta utunkat. Voltak, akik gumicsónakkal eveztek, mások neoprén ruhában úsztak egyet. Mi leheveredtünk a tó partjára és piknikeztünk, napoztunk, olvastunk.

A másnap hajnal újra a Pádisi Erdészháznál ért bennünket. Ez a reggel még szebb volt, mint az előző. A párás levegőben fénypászmák rajzolódtak ki és egy kis ködfolt úszott át a réten. Az előző napon már bevált helyen megreggeliztünk és a mellénk telepedett néhány magyar fotóssal órákig eszegettünk, beszélgettünk, majd elindultunk, hogy hóból kibújó sáfrányt keressünk. Ugyan még délelőtt szerettünk volna hazaindulni, de a fotózás megint csak magával ragadott bennünket és késő délutánig a fák között, tíz négyzetméternél nem nagyobb helyen addig fényképeztünk, ameddig csak az akkumulátoraink le nem merültek.

Természetfotózni csak úgy lehet, ha az ember el tudja feledni a városi rohanást, le tud lassulni a természethez, hogy meglássa a szépet. Most szerencsénk volt, nem kellett órákat, napokat várnunk a lassuláshoz, a természet pillanatok alatt elárasztott bennünket nyugalmával, színeivel, csöndjével.